Korábban már volt egy bejegyzésem a reményről. A Sex és New York egyik részében hangzott el.
De úgyérzem erről nem elég egyetlen poszt, mert a remény tényleg jelen van életünk minden napján.
Főleg amikor a dolgok rosszra fordulnak. Amikor azt érezzük, hogy rosszabb már nem is lehetne.
Asszem megkaptam az élettől az első igazi pofonomat.
Pont olyat, hogy a fal adta a másikat.
Tényleg olyan volt mint egy rossz álom. Arra vártam hogy valaki az arcomba üvöltse hogy Ébredj! Pati! Álmodsz!
De nem. Ez volt a valóság.
Akkor üresség volt. Csak a nagy semmi.
Mára már akad más is.
Csak körbe kellett néznem.
Jó tudni, hogy nem vagyok egyedül.
Miért van az, hogy csalódnom kell benned állandóan? Pedig annyira nem akarok. Már saját magamat erőltetem rá, hogy meg se halljam ha valami gorombaságot mondassz. Ezt hallgatom évek óta. Néha már meg sem hallok dolgokat.
Tudod, elég gáz, hogy könyörögnöm kell neked. Pedig magadtól, önzetlenül kéne adnod mindent amire csak képes vagy.
Mondd, ő miért nem olyan mint te?
Tudod, hogy miért?
Mert akkor én nem az lennék aki vagyok. Benne megvan minden jóság és törődés, minden ami belőled hiányzik. Vagy megvolt, de kiölted.
Úgy mint bennem az irántad való pozitív érzéseket.
Régen sokat sírtam miattad.
Ma már nem érdekel. Nem ez fogja meghatározni az életem.
Love... LoVe... Love...
Szerelem... Szeretet... viszontSzeretés...
