Most, hogy végre elhatároztam magam, hogy rendezem az emberi kapcsolataimat minden összekuszálódott. Nem értem. Már semmit nem értek. Nem minden úgy van, ahogy én azt gondoltam. Én is máshonnan látom a dolgokat és a külső szemlélők is máshonnan. Rá kell eszmélnem megint, hogy nem mindig az a helyes, ahogy én gondolom.
Egyszerűen nem megy. Nem tudom túltenni magam rajta. Már lassan fél éve a Balcsinak. És még mindig nincs olyan nap, hogy ne ezzel kelnék vagy feküdnék. Megőrjítenek a gondolatok. Végigpörgetem magamban az eseményeket újra és újra, hátha felfedezek valami új, jelentéktelennek tűnő apróságot. Lassan betegesnek érzem saját magam.
Mintha mindenki mosná kezeit. Vagy mégsem így van? Akkor valaki mondjon valamit! Mert ez a hallgatás megőrjít. Mondjatok feketét vagy fehéret mert ez az állandó bizonytalanság megőrjít. Mondjátok meg, hogy bazdmeg Pati, elbasztad, vagy hogy elbasztam, de attól még ugyan úgy tekintetek rám mint előtte. Könyörgöm! Csak egy mondat!
Mert mintha tabu témának számítana az az egy hét.
Úgy érzem, hogy senki nem áll ki mellettem. Egyedül maradtam. Egyedül a világgal szemben. De hiszen, nem harcolhatok egyedül a minden ellen. Ahhoz nem vagyok elég erős.
Fáj a szívem.
