Régóta nem írtam már rendes bejegyzést. Sőt, rá se kattintottam a blogom ikonjára a böngészőben. Nem érdekelt már annyira mint régen. Elvesztette a jelentőségét számomra. Elteltek a hónapok és most megint írok. Írok, mert írni akarok, mert szükségem van rá. Le akarom írni, hogy mi jár a fejemben, hogy mi az ami a szívemet szorítja és minden egyes gondolatomat leköti.
Ha lehetne világgá mennék. De nem lehet. Szembe kell nézni a hibáimmal, az érzéseimmel. Érzéseinkkel? Ez most nem csak rólam szól. Kettőnkről. Kicsit félek is többesszámban írni, mert lehet nincs is Mi. Csak Te meg Én. Lehet mégis létezik a Mi, de csak ideig-óráig. Azonban lehet nem is létezett. Soha.
Az emberek emócionális lények, ami alól senki sem kivétel. Vajon mennyi idő szükséges ahhoz, hogy megkedveljük a másikat? Hogy közelengedjük magunkhoz mind lelkileg, mind testileg? És ha közel kerültünk egymáshoz, kíváncsi vagyok mennyi idő kell ahhoz, hogy eltávolodjunk és "elfelejtsük" egymást? El lehet egyáltalán felejteni valakit akivel valaha jól érezted magad? Jól éreztétek magatokat együtt. Kicsit nyers ez a felejtés dolog.
Rettegek a június végétől. Olyan bizonytalanság és remegés van bennem, amilyet még nemigen éreztem. Nehéz leküzdeni a gondolataimat, elfojtani az érzéseimet. Nagyon kevesen ismerik 100%-osan a történetet. És még kevesebben ismernek mind a kettőnket. Pedig jól jönne egy kis racionalitás a sok érzelem közepette.
Velem még soha nem fordult elő ilyen. Tudom klisének számít, de mindennek eljön az ideje. Hát tessék, itt van. Bombaként robbant. Valamit el is vett belőlem, úgy érzem. Másrészről, tapasztalatot szereztem. Vagy csak ezzel próbálom nyugtatni magam? Sajnos nem csak ezzel. Mindenféle dologról próbálom meggyőzni magam, hogy egyik napról a másikra kibírjam.
Aztán mindig rájövök, hogy farkasszemet nézek a valósággal.
